Budapest története

Budapest városi múltja az ókorra nyúlik vissza. A mai Gellérthegy, Tabán és Víziváros területén kelta települések nyomait tárták fel. Óbuda területén az 1. század második felében jött létre Aquincum római katonai tábora, katonavárosa és polgári települése, amely az 5. századig maradt fent. A magyar honfoglalás után valószínűleg Óbuda környékén volt Árpád fejedelem szállása, és ez a település az Árpád-korban is fontos központ maradt. 1247-ben IV. Béla király építtette fel az első királyi várat a Duna jobb partján fekvő Várhegyen, amely körül kialakult a középkori Buda polgári városa, hat nagy templommal, országos vásárhellyel.

A 15. század második felében, Mátyás király alatt Buda az ország fővárosa lett, reneszánsz királyi palotája európai hírű volt. Ugyanakkor a Duna bal partján fekvő Pest is jelentős kereskedővárossá fejlődött. 1541-ben a törökök kezére jutott a két város, akik 150 éves uralmuk alatt Budán rendezték be központjukat. A város arculatát a keleti városeszményhez igazították, fürdők, bazárok, dzsámik épültek. Budát és Pestet a Habsburgok véres háborúban foglalták vissza a törököktől 1686-ban, amelynek során a két város teljesen elpusztult.

A 18. századi barokk korban a városi élet csak lassan bontakozott ki újra. Buda újkori fejlődését Mária Terézia alapozta meg, amikor Pozsonyból ide költöztette a királyi intézményeket és Nagyszombatról az egyetemet. Az igazi fejlődés azonban csak a 19. század első felében, a reformkor idején indult meg, amikor Pest az ország kulturális és gazdasági központja lett. A korszak jelképeként megépült a két várost összekötő Széchenyi lánchíd. Az 1848. március 15-i pesti forradalom a magyar történelem egyik fő eseménye volt, ez a nap ma nemzeti ünnepünk. Az 1848-as forradalmi események során Pest-Buda az ország fővárosa lett, majd a harcok során a város osztrák kézre került. A magyar honvédsereg Buda 1849-es bevételével a szabadságharc egyik legnagyobb katonai sikerét érte el.

A szabadságharc bukását követő osztrák elnyomás egy időre megakasztotta a fejlődést, az 1867-es kiegyezést követően azonban világvárosi növekedés kezdődött. A mai Budapest 1873. november 17-én jött létre Pest, Buda és Óbuda városának egyesítésével. Budapest Európa leggyorsabban növekvő városa lett, a lakosság húsz év alatt megduplázódva a századfordulóra közel háromnegyed milliósra duzzadt. Ekkor alakult ki a mai város képe, a hidakkal, körutakkal, modern közlekedési hálózattal, Európa első Nagy-Britannián kívüli földalatti vasútjával, a belső és külső kerületekkel, az Országházzal és a többi országos középülettel. Világhírűek lettek Budapest színházai, kávéházai, gyógyfürdői, a pezsgő kulturális élet, a „pesti éjszaka”. A fejlődés jelképeként tartották meg 1896-ban a városban a millenáris kiállítást és ünnepségeket.

Az 1910-es népszámlálás 880 ezer lakost talált az akkori Budapesten, míg a legnagyobb elővárosban, Újpesten 55 ezret. A lakosság döntő többsége magyar nemzetiségű volt, 9,0% vallotta magát németnek és 2,3% szlováknak. A vallási összetétel a következő volt: katolikus 60,9%, izraelita 23,1%, református 9,9%, evangélikus 5,0%.

A 20. században az ország szinte minden meghatározó eseménye a fővárosban zajlott, így például az 1918–1919-es őszirózsás forradalom és Tanácsköztársaság eseményei. A második világháború végén a város súlyos csapásokat szenvedett. Az 1944-es német megszállást követően a lakosság egy része a holokausztnak esett áldozatul, másik része (38 000 fő) pedig a 102 napig tartó ostrom során vesztette életét. A város épületeinek jelentős része romba dőlt, és valamennyi hidat felrobbantották. Sajnálatos módon a legnagyobb károkat a város építészeti kincsekben leggazdagabb területei szenvedték: a Belváros és a Várnegyed. A károk teljes helyreállítása mind a mai napig nem fejeződött be, hol foghíjtelkek, hol lövésnyomokat viselő homlokzatok emlékeztetnek az ostrom pusztítására.

Az újjáépítés évei után az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg azt a törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt huszonhárom környező, addig önálló települést: hét várost és tizenhat nagyközséget (a listát lásd a Budapest kerületei szócikkben), aminek révén létrejött Nagy-Budapest. Az 1950-es években a sztálinista elnyomás nehezedett a budapestiekre, majd az 1956-os forradalom eseményei és utcai harcai rázták meg a várost. A 1960-as évektől a Kádár-rendszer „puha diktatúrája” alatt élte Budapest második nagy fejlődési korszakát. 1970-ben átadták az első metróvonalat. Sorra épültek a nagy lakótelepek, és az ország minden területéről újabb százezrek költöztek a fővárosba, amelynek lakossága az 1980-as években elérte a 2,1 millió főt. Az 1989-es rendszerváltás óta a lakosság száma jelentős csökkenésnek indult, aminek oka részben a fővárosiak tömeges kiköltözése az agglomeráció településeire.